Úgy húzom fel magamra
a Balatont, mint egy régi pólót,
amibe sosem növök bele
A naptejszagú tekintetek elől menekülök
a víz alá
Olyan vagy, mint egy közepesen forró
nyári nap,
mondjuk tizennegyedike

Ha megkérdezik, fel tudlak idézni,
de nem gondolok rád,
ha nem muszáj

Ne gondolj arra, mondták,
hogy a szomszéd málnabokrai
éjszaka polipokká válnak
Hogy a narancsszínű fejlécek
egy nyolcvan évvel ezelőtti osztálykirándulás
számháborújának emlékei
Hogy a kilátás a városra
csak egy széttépett olajfestmény, a lámpába repülő bogarak tudata egy nyolcjegyű számsor

Ne gondolj arra, mondták,
Hogy a fehér macskák tekintete
a fekete pólódon
tükröződik a világba
Hogy a vonatok hangja szeptembertől Berlinbe költözik,
a szíved pedig Oslóba,
Hogy a remény délibábja
lassan a padláson aszalódó porcelánbabában él tovább

Te pedig itt maradsz, hogy belekösd a magányodat a nem létező kedvesed téli sáljába.

Most leginkább,
mint a férfi a vonaton
akihez senki nem szól
de ő mindenkit ismer
Teát iszik termoszból

Halott madarakkal repülni
a macska a teraszon hagyta őket
Sorban, nap mint nap
egyet
De nincs is teraszom
se macskám
Kopott ajándékbögréből iszom
a teát

Mióta komolyabb érdeklődéssel fordulok a művészetek, főképp az irodalom felé, motoszkál bennem a gondolat, hogy ezt az egészet megfogalmazzam, megmutassam, hogyan is látom. Tehát azt előre le szeretném szögezni, hogy soha nem tanultam erről, semmiféle képesítésem nincs, hogy a valóban igazat mondjam, de az én saját szemszögemből be tudom mutatni. Írásom a következő öt kérdés megválaszolására szentelem:
    Mi a művészet szerepe az emberiség függvényében?
    Mi az irodalom?
    Mi a vers?
    Hová tűnt a a ritmus a modern költészetből?
    Mi a vers létezésének oka?

A művészet lényege talán a racionalitásból és a való világból. Tulajdonképpen ebben rejlik a szépsége is, hiszen itt bármi létrejöhet, itt a fantázia érvényesül. Természetesen ehhez is szükséges egy közös valóság, egyfajta burok, amihez csatolni tudjuk az elemeket, és persze, amiből inspirációt meríthetnek az alkotók. De ezen keretek felrúgása is elérhet egy bizonyos hatást. Hogy egy ismert példát vegyek, Salvador Dalí munkássága éppen erre alapszik. Ha a modern festészetet figyeljük meg, ahol a nonfigurális ábrázolások egyre nagyobb teret hódítanak maguknak, a hangulatokat, érzelmeket az ecsetvonások gyakoriságával, erősségével, a formák váltakozásának dinamikájával jelenítik meg, az egyes vonalak íveltsége pedig különböző dolgokat juttat eszünkbe. Felmerül a kérdés: vajon mindenki ugyanarra asszociál a képek láttán? Természetesen nem, de ebben rejlik a titok: mindenkiben különböző impulzusokat kelt egy egy alkotás.

Az irodalom fikció. Fikció, hiszen szavakkal leírni valamit, azonnal egy elvont dologgá válik. Azonban ez a kitaláció az esetek legnagyobb százalékában a valóságon, a megtörtént eseményeken alapszik, melyeket az író vagy költő a művészetbe emel azzal, hogy hozzáadja saját tehetségét, szókincsét, képeket fest betűkkel, költői fogásokat alkalmaz. Véleményem szerint egy-egy szó is lehet akár irodalom, hiszen puszta írásjelek sorozatából jelentéssel bíró, emlékeket takaró és előhozó alkotássá válik.

iA vers is ezen ponton, az asszociáción alapul. Minden befogadó másképp értelmezi magában és magára kivetítve a szöveget. Sokszor hallottam már, mennyire értelmetlen az irodalomórákon feltett „vajon mire gondolt a költő?” kérdés, és én is egyetértek, soha nem mondhatjuk biztosan milyen élethelyzetben, milyen hangulatban, mire reflektálva, milyen jelentéssel születhetett az írás. A költői képek megvizsgálása fontos, a költő életének függvényében vizsgálni a verset szintén releváns, de bemagoltatni a tanár vagy a tankönyv által meghatározott válaszokat, nem igazán célravezető. Jobb lenne megbeszélni a diákokkal, kinek mit jelent a vers, és leszögezni, hogy ez csupán szubjektivitás, és mi csupán találgathatunk a jelentéssel kapcsolatban.

Mivel rövidebb, és érzelmekkel töltöttebb műfajról beszélünk, ha a lírát említjük, ez használja a leggyorsabban váltakozó nézőpontok, képek, szövegrészletek elegyét. Az egybefüggő mondatszerkezet elhanyagolható: a nyitott, függve hagyott mondatok, befejezetlen sorok is továbbgondolásra késztetik az olvasót. A gondolatok ébresztése a szerves része a költészetnek.

Ejtsünk pár szót a ritmusról: ez ad folyamatos lüktetést, keretet és dinamikát a műnek. Az ebből történő szándékos kilépés, mely megakasztja a hullámzást, és felhívja a figyelmet a következő sorra. Persze, mint mindent, ezt is túlzásba lehet vinni: a ritmika a mondanivaló rovására mehet, gyerekmondókává téve a verset.

A kortárs irodalom nagy részét képzik prózaversek, melyek a szavak saját ritmusával, és a sortördeléssel teszik élővé az irományt, de ami a legfontosabb, nem teszik a ritmust fontosabbá az üzenetnél.

Az utolsó kérdésem a versek létezésének okára kíváncsi. Mivel az ember alapvetően társas lény, szereti megosztani másokkal érzéseit. Ha mással nem, a papírral és a fiókkal, hiszen a kiejtett és leírt szavak, ugyan nagyon sok mindenben különböznek, ezen hatásukban megegyeznek: papírra vetni és kimondni az érzéseket ugyanazzal a megkönnyebbüléssel tölt el.

Valamint az önkifejezés, önmagunk megvalósítása egy adott tematikán át, a minket körülvevő világ definiálása és megközelítése akár a művészeteken, akár a humán, akár a reáltudományokon keresztül, mindenki számára létfontosságú. Vegyünk párhuzamul például egy költőt és egy fizikust: a művész a verseken, a fizikus számokon és szabályokon keresztül próbálja leképezni és megérteni a környezetét.

Persze ezen kérdések megválaszolásával csak pár lépéssel kerültünk közelebb az irodalom megértéséhez, de ez szinte lehetetlen, hiszen ahogy már írtam, a művészet mindenki számára mást és mást jelent, és ez a leggyönyörűbb dolog, amivel valaha is találkoztam.

A villanypóznák összekötik
a fáradt eget a szántófölddel.
Ez az eső nem az a felszabadító fajta.
Megint, újra, újra: dacolok a köddel.

Mondd, mennyi értelmet látsz
a kimondott szavaimban?
Mennyi értelme van továbbmenni?
Ragrímeket hordok karjaimban

A szabadságom néha teher
Senki nem mondja, mit csináljak,
Félek, nem is tagadhatom
Ruhákat varrok minden kis hibának

A gondolataim fojtogatnak
Vad árnyékot vetnek felém
Hajamat, mint szénakazlat,
borzolja a szembeszél

Kései már ez az óra, látszik az égen
  kék neonok körei égnek a hűs betonon
Reszket a széllel a szirma, lassu a játék
 Vérszinü rózsaszirom hervad az út peremén.

Szárai összetiporva, táncol a bűzzel
 zöld szemeteskosarak közben az utcakövön.
Nincsen szívdobogása, nincs aki látja 
 Itt marad éjszaka hát. s itt lesz a hajnal után. 

Úgy tűnik, az idő megint keresztülhúzta a terveim. Csak tudnám miért… – gondolkoztam, ahogy az ablakhoz léptem. Elfordítottam a kilincset. Hideg levegő csapott az arcomba. Behunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Felültem az ablakpárkányba, és kinéztem. A domboknál a fák között megállt a kémények füstje. A házak a megszokott összevisszaságban sorakoztak egymás mellett. Egész délelőtt esett, a víz az aszfaltra tapasztotta a leveleket, mintha piros, sárga és narancs matricák lennének.

Nem volt kedvem sírni. Egyszerűen nem láttam értelmét. Az ablakkeretnek támasztottam a fejem, és behunyt szemmel gondoltam végig a dolgokat, bár nem tudtam, ez miben segítene. Egyáltalán, ezen semmi nem tudott igazán segíteni. Szerettem ezt időt, nem ezzel volt a problémám. Csak gondolkoztam, és mint minden ilyen alkalommal, most sem láttam túl rózsásan a helyzetem. Nem vagyok jó az ilyen dolgokban, ezt nagyon jól tudom. Valami elemi erővel feszítette a mellkasom, és készült kitörni belőlem. Lekászálódtam az ablakpárkányból, felvettem a padról a zöld füzetem, kikotortam a szakadt tolltartómból egy ceruzacsonkot, és visszaültem. Felhúztam a térdeim, rátámasztottam a kemény fedelű füzetet, és kerestem egy üres lapot. Lassan már a felénél tartottam, pedig csak pár hónapja kezdtem.

A betűk szinte maguktól ömlöttek a papírra, és én egyre szabadabban lélegeztem. Végigolvastam a szöveget, kihúztam pár szót, a helyükre újakat írtam. Igazgattam újszülött versemet, megkerestem a pici hibákat, és megpróbáltam rendbe hozni őket. Újra és újra végigfuttattam rajta a szemem. Jó érzés volt csak ott ülni és javítgatni. Nem életem remekműve, de határozottan jó lett. „Talán megmutatom neki” – futott át a fejemen, bár nem gondoltam igazán komolyan. Sosem mond túl sokat róla. Általában csak elmondja, mennyire teszik neki, és ezzel le is tudja, de mégis olyan jó érzés, hogy elolvassa őket. Az egyik legboldogítóbb érzés...

Becsuktam a füzetet, és rápillantottam a terem falán lévő órára. Vagy fél órát bíbelődhettem kis irományommal. Óvatosan a táskámba csúsztattam a padon heverő holmijaim, belebújtam a zöld kabátomba, és elindultam. Csukott szemmel is eltaláltam volna a kijáratig. Lassan lépdeltem. Szerettem azt képzelni, hogy az életem egy vontatott, fekete-fehér művészfilm. Lementem a lépcsőn, hallgattam a cipőm csikorgását a fokokon, az ujjaimat végighúztam a korláton. Elértem a nagy faajtóhoz. Pár másodpercig csak álltam és néztem a fáradt arcom a koszos üvegben. Senki nem volt közelben, nem néztek hülyének. Kiléptem az utcára. Újra rázendített az eső, Jellemző… A kátyúkban és repedésekben összegyűlt a víz, a cipőm is hamar beázott. Majd megszárad.

Nem akartam hazaérni, most még nem. Kibontottam a hajam. Egyre vizesebb lettem, de nem igazán érdekelt. Ahelyett, hogy az otthonom felé indultam volna, inkább balra vettem az irányt. Nem tudtam, merre visz a lábam, csak az esőbe tartottam az arcom. Az arcomról kis patakokban lefolyt az a kevés smink is, amit reggel rákentem.

Zuhanni a végtelenbe
nincs mellettem senki más
szilánkokban elterülni
ez csupán csak árulás

Álmosoly az arcra festve
zúg a szél hátam mögött
homokvárak közt ledöntve
emléked hozzám költözött.

Egy hangulatnyi tükörképre
fehér betűket mázolok
úgy ismerem meg önmagam,
hogy közben én is változok.

Keresztbe fűztem,
úgy jobban mutat
az asztalon táncoló,
sötét liliomok

Te voltál, nem tagadhatod,
az ékezeteket elhagyom,
jobb így, igen, talán,
jobb így mit szabadon

Örökre csak kérdés
marad, ha összefonja
vonalunk Ő ott fenn
Kettészakítva maradok

Idén, 2017-ben sikerült ellátogatnom Zsámbéki Színházi Bázisra, a második Y.EAST fesztiválra, sajnos csak a második napra, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy beszippantson a környezet, a hangulat és természetesen a színház. A helyszín szinte adja magát a fesztiválozásra, a színpadok vagy a régi repülőgéphangárokban, vagy szabadtéren helyezkedtek el.

Tudni kell a rendezvényről, hogy míg tavaly csak magyar és cseh, idén mind a négy visegrádi ország nyelvén zajlottak előadások.

Én a testvéreimmel és a szüleimmel érkeztem az eseményre és így is számos színvonalas program közül válogathattunk. Először részt vettünk a Szamárfül Projekt Gólemese című előadásán, mely egy interaktív mesejáték volt, a gólem-legenda keretein belül láthattunk négy zsidó mesét. Tény, hogy a célközönség nem én voltam, hanem a kisiskolás és óvodás korosztály, de így is lenyűgözött, a színészek játéka és zenéje, a bábok formabontó bevonása a történetbe, na meg a történet(ek) kedvessége. Az előadásra a Black Hole elnevezésű „színpadhangárban” került sor.

Ezek után elindultunk a MIR felé, ahol két cseh bohóc társulata, a Hombres interaktív, improvizációs műsorán vettünk részt. Jakub Albrech és Petr Štěpánek hatalmas gólyalábakon csinálta a műsort, és engem is bevontak az előadásba egy tánc erejéig. Én speciel sosem rajongtam a bohócokért, de ez a performansz annyira formabontó és szellemes volt, annyit nevettem, hogy ha bármikor újra lehetőségem lenne találkozni velük, gondolkodás nélkül elmennék. Sőt, a délutáni bemutatót is megnéztem aznap, de erről majd később.

Aztán megebédeltünk a Töki Pompos standjánál. Nem vagyok nagy ételkritikus, de szeretek finomakat enni, és ez annak bizonyult. És hát, valljuk be, a pompos az pompos. Van kérdés? Nincs kérdés. Így jó, így szeretjük.

Ebéd után lazítottunk kicsit, beszélgettünk, majd elmentünk a Galileohoz, megnézni a cannes-i filmfesztivál magyar változatát, vagyis egy ezt bemutató dokumentum filmet. A káni rendezvény egyfajta sajátos paródia, az eredeti falusi edition-je. Itt is nevettünk, nem keveset.

Vissza a MIR-be! Délután négytől üzemelt a Színész Automata, Árkosi Árpád rendezésében, Bán János előadásában. Az ember öt forintért kap egy mini-színdarabot, ami vicces és elgonolkodtató. Az ötlet eszméletlen jó, és lebilincselt, ahogy egy fantasztikus színész némán, szinte más pantomim-szerűen adja át az érzelmeket és indítja el a gondolatokat,mindezt egy hatalmas, átlátszó dobozból. Elidőztünk itt egy darabig.

Mint már előbb említettem, délután újra ott ültem a Hombres előadásán, miután lezavartunk egy gyors csocsót a családdal. Ez a második bemutató három néző bevonásával zajlott, és egy rövid mese rendezése volt a téma. Petr Štěpánek adta az instrukciókat a sárkány, a hős lovag és a hercegnő szerepére beosztott szereplőnek, de úgy, hogy azt egy hollywoodi rendező is megirigyelné. Erről nem igazán lehet mit mondani, ott kell lenni, látni kell. KELL. Számomra sajnos itt ért véget a rendezvény, ugyanis elindultunk hazafelé.

Ezen programokon kívül is volt egy pár, vagyis inkább jó sok, hogy csak párat említsek, a Rejsz-Royce zenekar fellépése, a 48 óra „projekt” ami négy színházi csapat négy színdarabja, melyet 48 óra alatt tettek előadássá, az Isteni színjáték avagy., amelynek alapkoncepciója szerintem zseniális, és biztos vagyok benne, hogy ha lett volna lehetőségem látni, nagyon elgondolkodtatónak találnám. Na és persze a szintén nagyon érdekesnek ígérkező Etogrammok, a szlovák nyelvű darab a szerelemről, régen és most. Ezek azok, amik a leginkább felkeltették az érdeklődésem, de persze még egy csomó másik izgalmas cím, de az idő nagy úr, és én nem tudok egyszerre több helyen lenni. Sajnos.

Egy biztos, jövőre muszáj ott lennem mindhárom napon, mert belekóstoltam, tetszett, és még többet akarok. Köszönöm a szervezőknek, fellépőknek, mindenkinek! <3

A fotókat a fesztivál facebook oldaláról hoztam. Lessetek fel oda is! yeast

                                                                                                                               Sacc