A villanypóznák összekötik
a fáradt eget a szántófölddel.
Ez az eső nem az a felszabadító fajta.
Megint, újra, újra: dacolok a köddel.
Mondd, mennyi értelmet látsz
a kimondott szavaimban?
Mennyi értelme van továbbmenni?
Ragrímeket hordok karjaimban
A szabadságom néha teher
Senki nem mondja, mit csináljak,
Félek, nem is tagadhatom
Ruhákat varrok minden kis hibának
A gondolataim fojtogatnak
Vad árnyékot vetnek felém
Hajamat, mint szénakazlat,
borzolja a szembeszél
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.