Kopott sorok közt meglapulva
Kuporog a félelem
Arcod a padló megfakuló
foltjaira képzelem.
Fáradt tölgyek felett az égen
Szemedet látom szüntelen
Létem a fák közt beszűrődő
Fénynyalábba ültetem.
A néma csöndet megszakítva,
Szívem dobban csöndesen,
Lelkem majd a kósza széllel
Messze-messze röptetem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.