Irodalom: a legvalóságosabb fikció

Mióta komolyabb érdeklődéssel fordulok a művészetek, főképp az irodalom felé, motoszkál bennem a gondolat, hogy ezt az egészet megfogalmazzam, megmutassam, hogyan is látom. Tehát azt előre le szeretném szögezni, hogy soha nem tanultam erről, semmiféle képesítésem nincs, hogy a valóban igazat mondjam, de az én saját szemszögemből be tudom mutatni. Írásom a következő öt kérdés megválaszolására szentelem:
    Mi a művészet szerepe az emberiség függvényében?
    Mi az irodalom?
    Mi a vers?
    Hová tűnt a a ritmus a modern költészetből?
    Mi a vers létezésének oka?

A művészet lényege talán a racionalitásból és a való világból. Tulajdonképpen ebben rejlik a szépsége is, hiszen itt bármi létrejöhet, itt a fantázia érvényesül. Természetesen ehhez is szükséges egy közös valóság, egyfajta burok, amihez csatolni tudjuk az elemeket, és persze, amiből inspirációt meríthetnek az alkotók. De ezen keretek felrúgása is elérhet egy bizonyos hatást. Hogy egy ismert példát vegyek, Salvador Dalí munkássága éppen erre alapszik. Ha a modern festészetet figyeljük meg, ahol a nonfigurális ábrázolások egyre nagyobb teret hódítanak maguknak, a hangulatokat, érzelmeket az ecsetvonások gyakoriságával, erősségével, a formák váltakozásának dinamikájával jelenítik meg, az egyes vonalak íveltsége pedig különböző dolgokat juttat eszünkbe. Felmerül a kérdés: vajon mindenki ugyanarra asszociál a képek láttán? Természetesen nem, de ebben rejlik a titok: mindenkiben különböző impulzusokat kelt egy egy alkotás.

Az irodalom fikció. Fikció, hiszen szavakkal leírni valamit, azonnal egy elvont dologgá válik. Azonban ez a kitaláció az esetek legnagyobb százalékában a valóságon, a megtörtént eseményeken alapszik, melyeket az író vagy költő a művészetbe emel azzal, hogy hozzáadja saját tehetségét, szókincsét, képeket fest betűkkel, költői fogásokat alkalmaz. Véleményem szerint egy-egy szó is lehet akár irodalom, hiszen puszta írásjelek sorozatából jelentéssel bíró, emlékeket takaró és előhozó alkotássá válik.

iA vers is ezen ponton, az asszociáción alapul. Minden befogadó másképp értelmezi magában és magára kivetítve a szöveget. Sokszor hallottam már, mennyire értelmetlen az irodalomórákon feltett „vajon mire gondolt a költő?” kérdés, és én is egyetértek, soha nem mondhatjuk biztosan milyen élethelyzetben, milyen hangulatban, mire reflektálva, milyen jelentéssel születhetett az írás. A költői képek megvizsgálása fontos, a költő életének függvényében vizsgálni a verset szintén releváns, de bemagoltatni a tanár vagy a tankönyv által meghatározott válaszokat, nem igazán célravezető. Jobb lenne megbeszélni a diákokkal, kinek mit jelent a vers, és leszögezni, hogy ez csupán szubjektivitás, és mi csupán találgathatunk a jelentéssel kapcsolatban.

Mivel rövidebb, és érzelmekkel töltöttebb műfajról beszélünk, ha a lírát említjük, ez használja a leggyorsabban váltakozó nézőpontok, képek, szövegrészletek elegyét. Az egybefüggő mondatszerkezet elhanyagolható: a nyitott, függve hagyott mondatok, befejezetlen sorok is továbbgondolásra késztetik az olvasót. A gondolatok ébresztése a szerves része a költészetnek.

Ejtsünk pár szót a ritmusról: ez ad folyamatos lüktetést, keretet és dinamikát a műnek. Az ebből történő szándékos kilépés, mely megakasztja a hullámzást, és felhívja a figyelmet a következő sorra. Persze, mint mindent, ezt is túlzásba lehet vinni: a ritmika a mondanivaló rovására mehet, gyerekmondókává téve a verset.

A kortárs irodalom nagy részét képzik prózaversek, melyek a szavak saját ritmusával, és a sortördeléssel teszik élővé az irományt, de ami a legfontosabb, nem teszik a ritmust fontosabbá az üzenetnél.

Az utolsó kérdésem a versek létezésének okára kíváncsi. Mivel az ember alapvetően társas lény, szereti megosztani másokkal érzéseit. Ha mással nem, a papírral és a fiókkal, hiszen a kiejtett és leírt szavak, ugyan nagyon sok mindenben különböznek, ezen hatásukban megegyeznek: papírra vetni és kimondni az érzéseket ugyanazzal a megkönnyebbüléssel tölt el.

Valamint az önkifejezés, önmagunk megvalósítása egy adott tematikán át, a minket körülvevő világ definiálása és megközelítése akár a művészeteken, akár a humán, akár a reáltudományokon keresztül, mindenki számára létfontosságú. Vegyünk párhuzamul például egy költőt és egy fizikust: a művész a verseken, a fizikus számokon és szabályokon keresztül próbálja leképezni és megérteni a környezetét.

Persze ezen kérdések megválaszolásával csak pár lépéssel kerültünk közelebb az irodalom megértéséhez, de ez szinte lehetetlen, hiszen ahogy már írtam, a művészet mindenki számára mást és mást jelent, és ez a leggyönyörűbb dolog, amivel valaha is találkoztam.