Délután

Úgy tűnik, az idő megint keresztülhúzta a terveim. Csak tudnám miért… – gondolkoztam, ahogy az ablakhoz léptem. Elfordítottam a kilincset. Hideg levegő csapott az arcomba. Behunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Felültem az ablakpárkányba, és kinéztem. A domboknál a fák között megállt a kémények füstje. A házak a megszokott összevisszaságban sorakoztak egymás mellett. Egész délelőtt esett, a víz az aszfaltra tapasztotta a leveleket, mintha piros, sárga és narancs matricák lennének.

Nem volt kedvem sírni. Egyszerűen nem láttam értelmét. Az ablakkeretnek támasztottam a fejem, és behunyt szemmel gondoltam végig a dolgokat, bár nem tudtam, ez miben segítene. Egyáltalán, ezen semmi nem tudott igazán segíteni. Szerettem ezt időt, nem ezzel volt a problémám. Csak gondolkoztam, és mint minden ilyen alkalommal, most sem láttam túl rózsásan a helyzetem. Nem vagyok jó az ilyen dolgokban, ezt nagyon jól tudom. Valami elemi erővel feszítette a mellkasom, és készült kitörni belőlem. Lekászálódtam az ablakpárkányból, felvettem a padról a zöld füzetem, kikotortam a szakadt tolltartómból egy ceruzacsonkot, és visszaültem. Felhúztam a térdeim, rátámasztottam a kemény fedelű füzetet, és kerestem egy üres lapot. Lassan már a felénél tartottam, pedig csak pár hónapja kezdtem.

A betűk szinte maguktól ömlöttek a papírra, és én egyre szabadabban lélegeztem. Végigolvastam a szöveget, kihúztam pár szót, a helyükre újakat írtam. Igazgattam újszülött versemet, megkerestem a pici hibákat, és megpróbáltam rendbe hozni őket. Újra és újra végigfuttattam rajta a szemem. Jó érzés volt csak ott ülni és javítgatni. Nem életem remekműve, de határozottan jó lett. „Talán megmutatom neki” – futott át a fejemen, bár nem gondoltam igazán komolyan. Sosem mond túl sokat róla. Általában csak elmondja, mennyire teszik neki, és ezzel le is tudja, de mégis olyan jó érzés, hogy elolvassa őket. Az egyik legboldogítóbb érzés...

Becsuktam a füzetet, és rápillantottam a terem falán lévő órára. Vagy fél órát bíbelődhettem kis irományommal. Óvatosan a táskámba csúsztattam a padon heverő holmijaim, belebújtam a zöld kabátomba, és elindultam. Csukott szemmel is eltaláltam volna a kijáratig. Lassan lépdeltem. Szerettem azt képzelni, hogy az életem egy vontatott, fekete-fehér művészfilm. Lementem a lépcsőn, hallgattam a cipőm csikorgását a fokokon, az ujjaimat végighúztam a korláton. Elértem a nagy faajtóhoz. Pár másodpercig csak álltam és néztem a fáradt arcom a koszos üvegben. Senki nem volt közelben, nem néztek hülyének. Kiléptem az utcára. Újra rázendített az eső, Jellemző… A kátyúkban és repedésekben összegyűlt a víz, a cipőm is hamar beázott. Majd megszárad.

Nem akartam hazaérni, most még nem. Kibontottam a hajam. Egyre vizesebb lettem, de nem igazán érdekelt. Ahelyett, hogy az otthonom felé indultam volna, inkább balra vettem az irányt. Nem tudtam, merre visz a lábam, csak az esőbe tartottam az arcom. Az arcomról kis patakokban lefolyt az a kevés smink is, amit reggel rákentem.