Ha egy darab hús
lenne a lelkem, egy szeletet
mindig a hűtődben hagynék,
és sárga fecnikre fecsérelném
tehetségemet
A fehér ajtóra tenném mágnessel,
a „jóreggelt” üzeneted
mellé. A reggeli kávéd
bögréjét és a szemed kékjét
az asztalon felejtetted.

Csupa villám az ég
Apró karcolások a végtelen
Festővásznán
Önnön lelkem párhuzama
Szeretem nézni, ahogy örvénylik
Felkapni a fonalat
Elszaladni

messze

Várni arra, hogy
csak szimplán várni rád
a hangot hallgatom,
magányom csend-zaját

Mióta ismerem,
mióta láttam őt,
azóta tervezem,
azóta összeköt

A hangot hallgatom
magányom csend-zaját
bokornyi füst a test
kopognak odaát

Zsinórban hallgatom
csak egyszer láttalak
páncél a kardhalon
mélyen bezártalak

ráhangolódni az órakattogásra,
rajzolni értelmetlen gondolatokat
az üres saját-szagú levegőbe
ringatni a kétkedéssel magam

rendetlenséggel ellensúlyozni,
hogy nincs itt semmi, és mégis itt van
kontrasztokat építeni
falként magam köré,

hogy ne találjanak meg az
az ólomkatonák, se a kifordított ruhák
lapockán veregetni a Szerelmet
nem találnak majd meg, ha meghalok

Hideg van.
Nem nagyon, csak épp annyira, hogy
beférkőzzön az ember gondolatai közé.
Halkan szemerkél az eső.
Csöndben kopog a betonon, ugyanazt a monoton
ritmust ütve.
A nap utolsó, bágyadt sugarai is elbújtak
a fekete felhők mögött.
Egymagadban lépegetsz a járdán,
Fekete kapucnidat a fejedbe húzva,
Zsebre vágott kézzel, és lehajtott fejjel.
Magadban dúdolod a szám
dallamát
Ahogy a kapuhoz érsz.

Megérkeztél,
A kulcs fordul a zárban.
De a reggelt már nem éred utol.

Kopott sorok közt meglapulva
Kuporog a félelem
Arcod a padló megfakuló
foltjaira képzelem.

Fáradt tölgyek felett az égen
Szemedet látom szüntelen
Létem a fák közt beszűrődő
Fénynyalábba ültetem.

A néma csöndet megszakítva,
Szívem dobban csöndesen,
Lelkem majd a kósza széllel
Messze-messze röptetem.

A fák közt csapong most
a szél,
mint angyalok, szállnak alább a levelek.
Hiába táncol tovább a reggel,
A nyár már elmúlt, s este lett.
Csönd borul mindenre. Csak
a patak csobog még, hogy vérrel
öntözze a lombokat.

Nem volt harag,
nem volt gyűlölet.
Csak csönd és forró könnyek,
Tisztelet. Ez maradt, s csak a lombok csipkéin át beszüremlő
fénynyaláb. Nem volt
nyugalom. Belül tajtékzó
tenger, vad, szilaj habok,
nem mondtam ki, és mégis tudod,
Ezek vagyunk mi,
Ez vagy te és ez vagyok én,
A csönd, a hang és a csillagok.